A vasút nem csak a múlt, a jövő is – de hogyan látták mindezt a magyar képzőművészek?

„Már régen vágyom lefesteni Őt,/Bár azt sem tudom, mit szeretek benne,/Vas-kengyelfutó alakja előtt/Mért állok, mintha jóbarátom lenne.” Ez a Gyorsvonati mozdony című Reményik Sándor-versből való idézet áll a Vasút mentén szerkesztői utószava előtt, és bár nemigen szokás egy könyvajánlót a végéről kezdeni, most talán indokolt, hiszen ez a négy sor tökéletesen összefoglalja az album létrejöttének okát. Ahogyan azt is megmagyarázza némiképp, miért éreztek olthatatlan vágyat képzőművészek százai, hogy valamiképpen megfogalmazzák a vasúti élményeiket, vagy ha ezt felkérésre, megrendelésre tették, 

A vasút ugyanis messze nemcsak késés és bosszúság, hanem egy nyugalmasabb világ velünk maradt hírmondója is. Számomra például a végtelennek tűnő gyerekkori nyarakról mesél, amikor a Balatonhoz való zakatolás közben a comb kényelmetlenül a műbőr üléshez tapadt, de mindent megért az a kimerevített pillanat, amikor a félig lehúzott ablakokon át először megcsillant a tó vize. És a vasút egyben a jövő is, mert akkoriban nyilván még a legvadabb álmaiban sem gondolta senki, hogy egyszer majd eljöhet a lebegő mágnesvonatok kora, amelyek – legalábbis egy nemrégiben, észak-kínai szakemberek által végzett tesztsorozat alapján – akár ezer kilométer per órás sebességre is képesek lesznek.

A Vasút mentén azonban nem tekint ilyen messze, 

A nagyszabású kötet szerkesztője, L. Simon László és segítő csapata így sem kis feladatra vállalkozott, amikor elhatározták, hogy számba veszik a magyar művészettörténet vasúti témájú műveit, többnyire festményeket, képeket, kisebb részben köztéri, illetve iparművészeti alkotásokat felsorakoztatva. Méghozzá mindenféle esztétikai kategorizálás, pláne a teljesség abszolút igénye nélkül. Utóbbit nem csupán a terjedelmi korlátok indokolnak, de az is, hogy jó néhány arra érdemes ismert vagy kevésbé ismert művet – így mások mellett Than Mór A vasút allegóriája című monumentális freskóvázlatát – előbb restaurálni kellene a bármiféle közölhetőséghez.

Így is bőven marad persze mit böngészni a nyolc fejezetben, amely a vasútépítés kezdeteitől halad a Robogás, azaz Szőke Gábor Miklós pénzmúzeumi szobra felé. Az egyes állomásokon a vasút mind újabb arca tárul elénk az infrastruktúrát a középpontba állító munkáktól az egykor az agitprop hatásos eszközéül szolgált plakátokon át a tárgyak szerelmeseinek szóló kisplasztikák, könyvillusztrációk bemutatásáig.

amelyben akad életkép I. Ferenc József fogadtatásáról a Nyugati pályaudvaron (Jantyik Mátyás, 1892, Magyar Nemzeti Múzeum), megidéződik a várakozás magányossága (Váróterem, Szurcsik János, 1970, Hermann Ottó Múzeum), látunk reflexiót József Attila Kései siratójára (Barabás László, 1970, Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum), hogy végül egy, a vonatok iránt köztudottan rajongó, aprólékosan kidolgozott Gross Arnold-rézkarc zárja a szekciót. 

Vagyis tényleg abszolút helytálló az a könyvbemutatón elhangzott gondolat, miszerint a Vasút mentén többszörösen is hiánypótló kísérlet. Nem csupán azért, mert itthon még soha nem jelent meg ilyen típusú, ráadásul tematikusan szigorú rendbe szedett válogatás. Hanem mert – éppen e miatt a gondosság miatt – ritka kivételként egyszerre szól a szakmához és a nagyközönséghez, túl a vasút meglepően nagyszámú civil rajongótáborán. Sőt, akár a történelemkedvelőknek is hasznos lehet a forgatása, hiszen ez a rengeteg műalkotás, amelyen mozdonyok, szerelvények, vasúti hidak, felüljárók, pályamunkások, utasok és még ki tudja, mi minden témába vágó dolog szerepel, a magyar iparosítás érdekében tett mindenkori erőfeszítéseknek is emléket állít – igényes, még éppen kézre álló kivitelben.

Nyitókép és fotók: Facebook